keresztség

A mai kor embere az egyik  legrosszabb megtapasztalást szenvedi el , az élet valódi értékeit háttérbe szorítja, a környezetével nincs harmóniában, Istenétől távol él. Ezek a látszólag megoldásra váró, negatív tények magasabb, univerzálisabb nézőpontról tekintve a jövőben-bármennyire is furcsának tűnhet- a mi javunkat fogják szolgálni. Ahhoz, hogy jobbakká válhassunk, szükség van az élet kellemetlen dolgainak az átélésére, hogy aztán felértékelődhessenek bennünk az igaz értékek belátásaink által. A poklot kell először megjárnunk ahhoz, hogy az Édenbe juthassunk.  A jó és a rossz közötti különbség személyes realizálása hozza el magával meglátásainkat, az egyén döntését a helyes vagy a helytelen út mellett. Ez a mindenség terve az üdvözülésre. Ezért nem szükséges a problémáink totális megszüntetésére fektetni a hangsúlyt, mert az szélmalom harc, inkább tárgyilagosan tekintve a bajokra, örömeinkre, realizáljuk, hogy ezen fennköltebb, magasztos terv a  mi javunkat, fejlődésünket szolgája. Ismerjük meg a történések valódi okait, hogy uraik lehessünk. Valódi bajba akkor kerülünk, ha csak szenvedve tengetjük életünket, vagy éppen eufórikusan gondtalanul megyünk el az igazi problémák mellett, de nem vagyunk tudatában az élet, a lét alapvető céljaival.

A tágabb közösséget megváltozatni pár arra késztetést érző bölcsnek nem akaratossággal kellene, akik bár jót akarnak, nem tudják-tudhatják, hosszútávon milyen változásokat okoznak. Csak az egyének szintjén lehet előrelendítő változásokat elérni, az egyes embereknek saját belátásuk szerint kell dönteniük saját sorsukról. Akiknek van fogalma az élet igaz értékeiről, azok is csak saját példájukkal, lehetőséget mutatva más irányok felé késztetheti embertársait.

Ha megtaláljuk azokat az örökérvényű irányelveket, amik az igaz élet felé terelnek minket, és ez tudatosul bennünk, ez a keresztség felismerése. Tudatosodnak a ránk váró feladatok a valós, igazi lét érdekében. A keresztség a ránk szabott feladatok szimbolikus jelképe. Iránymutatást ad az életünkhöz, hasonlóan egy célkereszthez, koordináta-rendszerhez, ami eligazít bennünket ittlétünk során a belső mentális fejlődésünk útján.  Megmutatja a leginkább célra vezető, követendő utat az egyéni és a közösség lelki fejlődése érdekében.  A fő irányelveket ismert történelmünk során több tanító már tudomásunkra hozta.

Az emberiség spirituális fejlődési útján ma a teljes érzéki kielégülés korát éli meg. Technikai tudásunk lehetővé teszi a földi javak nagyfokú élvezetét, emellett környezetünk tönkretételét is, de ennek köszönhetjük a tanulási lehetőségeink határainak tágabb kiszélesedését is. A nem-örök jellegű, élvezetszintű dolgok habzsolása folyik, és ettől most kezdünk megcsömörleni, most kezdünk keresni olyan értékeket, ami a lelki szükségleteinket is kielégítheti.

Holisztikus (teljességes) tudatosság.

Az irányelveket már régóta megkaptuk nagy tanítóinktól, hogy merre kell tartanunk, mi alapján járjuk utunkat, de nem tudjuk mi lesz, ha elérjük legvégső céljainkat. Egyes tanok szerint összeolvadunk a Forrásunkkal, Eggyé válunk, vagy kedves állatok között, békében létezünk megdicsőült testben lebegve az örökkévalóság Mennyországában, a Hadak Útján vagy az örök vadászmezőkön lovagolunk. Ha mindenki a keresztség iránymutatásait követve felszabadítaná az emberiséget a „sötétség” birodalmából, és elérné a hőn áhított mennyországot, nem kevesebb feladat elé állna, mint az elért állapot megtartását. A csúcson maradás a legnehezebb feladat, mert mindig mozdulni kell valamerre, a változatlanságnak nincs értelme. A változatlanság egyenlő a nem-létezéssel. Ha felkészületlenül érjük el a pillanatnyi teljesség állapotát, megszűnik az az inspiráló erő is, ami oda vezetett, és a lét látszólag értelmét veszti. Saját fejlődéstani tapasztalathiányunkból eredően döntésképtelenségünk miatt pótcselekvésként tévutakat gyárt a céltalan elme, amelyek eltévelyedéshez vezetnek. Az emberiség ilyenformán fennállása során többször végigjárhatta a „megtérés” útját, majd „bűnbeesve” visszazuhanhatott a kezdetekhez. Ezek az egymás utáni özönvizek, és a megjövendölt tisztítótüzek esetei, mikor a totális pusztulás után a kevés szerencsés kiválasztott új lendülettel, tiszta lappal ismét nekivághat a létnek, majd felmagasztalva újabb tapasztalatokkal eshetünk vissza egy-két emeletnyit a szimbolikus spirális fejlődési létrán.

Az ember az örök elmúlástól való félelmében különböző sémákat dolgozott ki a halál kikerülésére. Ugyanilyen sémát dolgoz ki a spirituális fejlődési szakaszra, de a beteljesedés utáni állapotra nem gondol, mivel megelégedéssel tölti el, hogy legalább az élet utáni túlvilág fikciója által nem enyész el a lelke. Egy teljes spirituális fejlődési szakasz után a lelkünknek is meg kell újulnia, de eddig nem szoktunk gondolatainkkal fürkészni a létezés értelmét. Megelégszünk azzal a magasztos céllal, hogy ebben a fejlődési szakaszban elérjük legteljesebb formánkat. Nem jut kifejezésre a teljes totális létezés fejlődési szakaszainak körforgása. Ugyanaz történik kicsiben, mint nagyban.  Ugyanúgy adjuk életünket az újonnan érkezőknek, mint ahogyan az életteret adták nekünk, mai embereknek, az előttünk már kiteljesedést elérő civilizációk sora.  Az nevelhet másokat, aki már megjárt bizonyos fejlődési szakaszokat, illetve létjogosultsága van mondanivalójának, még ha nem is élte meg minden érvelését. Így válhat egy fejlettebb civilizáció a másik istenévé, aki nevelheti, terelgetheti útján a befogadó-képes egyéneket. Amíg saját magunk ellenségei vagyunk, nem lehetünk mások barátai.

Ha elég érettnek találjuk magunkat rá, vállalhatjuk a felelősséget, hogy átadjuk tapasztalatainkat. De csak mint jelzőtáblákat, amik terelgetnek bennünket saját buktatóinkon, sikereinken keresztül a teljesség felé. Nem szabad beleerőltetni egyetlen civilizációt sem a saját tökéletesnek hitt elképzeléseinek keretei közé. Hagyni kell azt magától, a saját megtapasztalásai által kiforrni. Megmutathatjuk a célokat, rávilágíthatunk az örökérvényű igazságok és erények jogosultságára, hogy a rossznak vélt dolgok után a jóság igaza melletti belátás által rátérjünk a keresztség útjára. Saját kezdeti fejlődési szakaszainkat teremtjük meg újra és újra, körről - körre továbbörökítjük az örökérvényű, helyes letéteményeket. Elvetve a helytelen torzulásokat, de helyet szorítva némi kismértékű hibának, hogy a fejlődési formák változatossága fennmaradhasson.  Megláthatjuk beigazolódni, vagy kudarcba fulladni saját vélt értékeinket utódaink életében, bizonyítva  helytállóságát vagy érdemtelenségét. Ekkor vethetünk számot az általunk helyesnek vélt értékek valódi szükségszerűségével.