123

 

 

Megszületve tisztán,

A forrásból kiszakadva

tiszta lappal.

Tudatban

 

Hatásözönben felnőni,

szakadatlan elvárásokkal,

ambíciók fogságában.

Tudatvesztve

 

Önmagunktól elfordítva

a megfelelésvágytól félve élni

mindig jobbat remélni

Elégedetlen.

 

Az ördög kísértéseibe merítkezve

élvezettengerben elmerülve

másban menedéket látva

önmagunk körül sétálgatva

Tévelyegve.

 

Tévhiszemben, megvezetve

másnak élve, hitben

Vakon

 

Érezve, csalódva

a világtól elfordulva

undorodva, ráunva szomorún

Nem értve.

 

Rádöbbenve

akarva jobban, egyszerűbben

megérezve

Ébredezve.

 

Nem hagyva, eldobva

független

harcolva magával

Úton.

 

Megcsendesedve

biztos lábakon állva

nem akarva, hagyva

Létrán.

 

Ömagából tudva,

megbizonyosodva, átérezve,

Létezve.

 

Tudatánál, Elégedetten,

Megtalálva, Látva,

Értve, Ébren.

Beérkezetten.

 

Ha érzelmekhez térkép volna

 

Ha érzelmekhez térkép volna

a szív akkor is megbotolna.

az útjelzőket levakarná

menne, merre vágya húzná

 

Sziklás, sötét útvesztőbe

nehezedő sűrű ködbe

hol a szívnek csak remény van

hogy a Nap majd csak felbukkan

 

És rásüt végre hogy hevítse

felolvasztva elrepítse

S mikre vágyott készakarva

a sorstól várva majd megkapja

 

Kusza vágyak térkép nélkül

se rajt, se cél. Mi lesz végül?

Nem ér véget? Mikor? Hogyan?

kérdés hallik minduntalan

 

Ki kérdezi? Aki érez.

Aki nem kész mindig kérdez.

válaszra vár valahonnan

terveket sző, belerokkan

 

Feláll, szétnéz, megint indul

az útvesztőkbe belelódul

tudva, most már van lámpása

a tapasztalat legjobb társa

 

szökell, repül, át keresztül

érzelmeken továbblendül

a csodalámpa elvakítja

a fénytől nem lát, lelke tiszta

 

Beérkezvén magabiztos

De az idő gáncsol itt-ott

Végre vége! Hiszi délcen

S elesik egy légyköpésen

 

 

Illúzióember

Illúzióember! Még magadtól is félsz!

Amit kipottyantasz, később bele is lépsz!

ügyes vagy mondhatom,

hülyébb, mint egy barom,

az legalább komám átlép a friss szaron.

 

De már látom vérzel, belül, legmélyen

Jobb lenne, ha gyorsan vágnál a fekélyen.

Ha nem teszed, majd

szépen bele fogsz fulladni,

nem beszélve róla,

hogy magad fogsz maradni.

 

Ha majd gőgöd átvált

ösztön menekülésbe

Bajod forrásait későn veszed észre.

Akkor komám késő, mehetsz a fenébe!

 

 

 

 

Abszolút élettelenség

 

 

 

Kis tudós fejemmel addig kotorásztam,

Míg egy élettelen helyet meg nem fabrikáltam

De jól megcsináltam, az élet fölé álltam

A dolgok rendjét, modját hopp!!! És kitaláltam.

 

Paradoxon képlet hegyeket kreálok

Majd nagy büszkén, gőggel a tömeg elé állok:

Itt a világképlet, megvan! Hát lássátok?

 

Azok meg csak lesnek, zseninek képzelnek

Mindenféle díjjal jól meg veregetnek.

De jajj, pár hónap, s újabb képletet szül agyam,

Jó kreatív vagyok, hát nem hagyom magam.

 

Jajj, jaj mit csináljak? Mi lesz most velem?

Saját elméletem magam döntögetem!

Egy újabbal romba, jajj te otromba!

 

Na, azért hagyom, hadd hasson a tanom,

Jól seggbe rúgnának, ha az újat előadom.

De talán majd egyszer én is felébredek , s magamba mélyedek

Remélem eltűnnek a zagyva képletek....

 

S majd akkor már láthatok, nem csak nézhetek

Érezhetek, és átélhetek, s rájövök

Abszolút élettelen helyek nincsenek.

 

 

 

 

Belátás

 

 

Hörögve tépkedi láncát az egó

a nem megegyezésben

Körülötte várfal, tömlöc a lakhelye

Látszat igazát mormolja magára véve saját álarcait

 

Nem akarja látni a puszta egyszerűséget.

Csak egy szó, kimondva, s belátva:

TÉVEDTEM!

 

S már megkönnyebbülve áll

egyenlő félként, nem tagadó gépként

öltöztetett, maskarás alapérzelmek mögött

erőlködve magával, ellenkezve a tudattal belülről.

 

Izzaszt az ego burok, feltépni nehéz,

félelmetes MÁS!

Biztosabbnak tűnik szajkózni a berögzültet

Sem mint belátni  a tiszta jóváhagyást

 

Elkönnyülni a belátás, megértés,

ölelő, végtelen egyszerű megoldásában

Inkább cuppog a láb az érzelem mocsárban…

 

 

 

 

 

Egy páran

 

 

Egy páran már várjuk,

s azt dúdolásszuk

ne legyen ármány

csak tiszta érzés

 

Jövőbe nézünk,

nő a reményünk,

s egy páran már látjuk

hová is érünk

 

Hittel veregetjük egymás vállát

S mikor gyümölcsét tartjuk majd kezünkben,

akkor száll majd a gondolat fejünkben

Merre is léptünk, hogyan is éltünk

mennyit reméltünk, hittünk, s elértünk!

 

Nem félünk meglátni utunk végét

tudjuk, tudásunk fényként robban szét

szerte a térben, túl a végtelenben

hogy tapasztalatával újra megteremtsen

egy másik világot,

 

Hol tisztán csak leszünk, létezünk,

Hirtelen mindenhol látunk és érkezünk

Határtalanul cikázunk a létben

békjók nélkül gondfeledésben

 

Hol idő és tér nem húz majd falat

egyedül marad a tiszta gondolat

Nem lesz te vagy, én vagy, ki vagy,

együtt EGY leszünk s visszatér a tudat

oda, honnan eljött, s örökre ott marad…

 

 

 

 

 

Egy percre

 

Az örök megnyilvánulóban

együtt, egy pillanatra

vagyunk egymásnak

a partot nem érő hatalmas tóban

 

Összerezzen testünk, találkozik lelkünk

Megfürödve a lét tajtékzó

hullámai közt

mert ha egy percre is, de egymásnak születtünk.

 

 

 

 

 

Élet

 

 

Az élet szép,

mint egy ránkszőtt költemény,

kívül-belül olyan,

mint egy olvasott regény.

Éld meg, érezd,

a sorokban TE élj!

 

 

A főszereplő te vagy,

minden más hatás!

A létezésed nem más, Előadás.

 

 

 

 

Eszmélés

 

 

Belevág a sötétség

fény tükrébe

Jobban nézd meg máskor

hová léptél be!

Utadon az  állomások

néha galádak.

De nem történt semmi,

csak hibáid rádtaláltak!

 

 

 

 

Felébredek

 

belehasít a testembe a lélek

remélhetőleg visszatérek…

de félek, csak érzek,

s már nem is élek!

 

 

 

Felelősség

 

 

Utamon járva, lentről felmászva

egyre magasabban vagyok a Nirvánába

Jönnek képzetek, s már önmagam lehetek

egyre csak fentebb és fentebb léphetek.

 

Lehetőségek garmadát találom

attól függően melyik utat járom.

S amikor végre magam megtalálom

Fázom, félek, nem látom értelmét

 

S lassan majdnem magamba zárom lényem,

kezd hervadni fényem ,de egy szikra mindig

az utolsó pillanatban , jön és lángra lobbant a gondolat zivatarban

S tart ébren, vissza ne aludjak

 

Aztán újra szárnyalok fenn az égen

a tudatom karjában teljes megértésben.

Belerobbanok egy felsőbb létezésbe

úszok, habzsolok a gondfeledésbe

 

De az illúzió nem sokáig fürdet

fejbevág egy érzés, majd a fejem lüktet.

Feladat is van ám, nem  csak önenyelgés!

Gyere komi, nézd meg mi is itt a dörgés!

 

Megmutatják nekem mire számíthatok

amit elérhetek, s magammal hathatok

a világegyetemre, a létezésemre

egyszóval barátom majdnemhogy mindenre.

 

De mit kezdjek én ezzel, hova tegyem magam

mivé lettem immár a tudatforgatagban?

Lépek ide-oda, tétova gyerekként

A feladat súlyát a vállamra tették.

 

Megnézni hogy birom, súlya mennyire nyom

De tudom kibirom ,hogyha akarom

S tudom, ha csüggedek, jönni fog egy szikra

hogy parány létem szívét tűzzel felvidítsa.

 

 

 

 

Fentről

 

Megállok, lelátok, belátok.

 

Megláttok, kiálltok, halljátok?

 

Leugrok….

 

Látjátok?

 

 

 

Hasadj szét boltozat

 

Hasadj szét boltozat

te utolsó burkolat

világok közt,

mi szorítva fogva tart

 

Káprázatban, határok közt

érzem véges létemet,

de látom már,

hogy képzelet

 

Roppanj szét hát boltozat!

Tudom, magamtól védtél eddig

most hadd halljam hát hangomat!

 

Hadd lássam fényemet,

hadd érezzem az érzetet

mi eddig elöntött és éltetett!

 

Szakadj szét boltozat!

hogy föléd repüljek, s letekintsek

számot téve, s az öröklétben megmerüljek

 

Mi homorú kidomborodik,

az ózonkék aranyba omlik.

A szivárványszín fénylik bennem

csordulásig tölti lelkem.

 

 

 

 

 

Hiba

 

Ha hibát követsz el,

te vagy.

ha nem,

az is te vagy.

Ha nem ismered el,

az nem te vagy.

A felelősség alól nem húzhatod ki magad!

Lásd hibáid,

ismerd be,

s megváltod magad!

 

 

 

 

Ideje volna már…

 

 

Gondoltál már arra,

ha belelépsz a korba

s utód után vágyódsz,

a múlástól irtózva

 

ha meglátsz véletlen

jártadban-keltedben

gyereket rohanni,

kismamát sétálni

 

ahogy hasát gyengéden fogja,

a megszületésre ösztönből gondolva

védve még bent is az anyaméhben

bizton bízva a reményben

 

hogy rendben lesz majd minden,

s megszüli Őt szépen,

ki a vágy-ösztön gyümölcse

s felnő majd megerősödve.

 

Gondoltál már arra,

hogy létformádból fakad

a lehetőség bája,

hogy megteremthesd magad?

 

Úgy mint egy Isten:

saját képmására

teremthetsz egy embert

Te hordhatod világra.

 

A Te szavaid issza,

a  szemeiddel lát majd,

az életet mit kapott

rajtad át tanulja

 

Mint egy új teremtő

faragod kedvedre,

kérdve kéri tőled

hogy legyen emberke

 

Hogyan álljon hozzá,

hogyan legyen ember,

a Földön élve köztünk,

egy megteremtett testtel

 

Egy megformált Énnel,

mit tőled kapott,

egy új egyéniséggel

mit a világ alkotott.

 

Szólj neki, hogy lásson

mondd neki, létezzen

a tiszta valóságban

s ne vágyaknak vétkezzen

 

Legyen, ki önmaga

egyszerűen: EMBER!

megfelelni másnak

higgye el, hogy nem kell.

 

Létezzen emberként

meglátva a rendet

S benne minden lévőt

mit az Atya megteremtett.

 

 

 

 

Inkább...

 

Tűhegyes jégcsapként földre zuhanni,

belevágódva a földbe,

szúrni a maradóba,

széttörni érkezéskor önnönmagadba-

inkább lassan olvadj el, s maradj fenn....

 

Letört körömmel mászni sziklafalat

akarva, akarattal,

nem hagyva lennmaradni magad,

feketén-fehéren érezve dolgokat-

inkább légy szürke, s maradj lenn...

 

Nem tudni arany középutat,

magát firtatva

tettvágytól égve, megsülve,

belátatlanul félve-

inkább ne félj, haggy történni...

 

Bizalmatlanságot érzőn

egymásban bízva, szeretve,

látni mást látva élni,

remélni, örömben lenni a ködben-

inkább ismerj, s nem kell bízni...

 

törvényszerűben egyszerűséget hinni,

tévhiszemben harcolva,

önmaga valóságképét gépként szajkózva

tetsztudatban lenni, akarva tenni-

inkább ne akarj, ússz...

 

lassan olvadj el, s maradj fenn...

légy szürke, s maradj lenn...

ne félj, haggy történni...

ismerj, s nem kell bízni...

ne akarj, ússz...

 

 

 

 

Kabát

 

 

 

Jégkorszakát élte

tudatom virága

Volt rajta száz kabát,

abban érte álma

 

De a  tavasz eljött,

a jégcsapok csak lestek

Az inspirációtól

olvadozni kezdtek.

 

Betört a fény végre

tudatom mélyére

A sok kabát csak fűtött,

kényére-kedvére

 

Elég mostmár ebből !!

Izzadok nem látod?!

Hadd vegyem le végre

a sok látszat kabátot!

 

 

 

 

Késő

 

 

Az élet illúzió színfala mögött,

látszat dolgokkal lebékjózva,

vakon önmagadban magaddal

éled rohanó életed.

 

S jön egy embertárs,

ki vágy szerető,

megértő hangodra,

de észre sem veszed.

 

Kifogással takarózva

elodázod a közeledést,

később veszed csak észre,

mikor lenne mit mondanod,

keresed a rég feledett igaz barátot,

nem kapsz mást, csak hideg megvetést…

 

 

 

 

Kibontakozás

 

 

Vágyak, álmok,

Látok? Szállok?

Illúzióromboló kölcsönhatások?

Ha majd a valóságnak élek

ugyan mivé válok?

 

 

 

 

 

Kíváncsi

 

Kíváncsi lélek, minden ismerője

tapasztalat nélkül fenn,

belátva az átélés kellségét

lehetőséget látva

 

Dönt. Választ. Él.

Átéli ismert tudását

keresve újabbnál újabb lehetőségeket

megkapva a hatást, a megfoghatást

 

Az életben. Véletlen?

Tapasztal. Kísértésben.

Érzelemviharban esernyő nélkül

hogy elázhasson, s megszáradhasson

 

s megtalálva, beérkezve

érzelemfalánksága jóllakottságában

tovább hova száll?

 

 

 

 

Leéled

 

 

Leéled életed a megfelelés okán?

reakció tűzben, mások előtt pellengérre állítva

ahogy ide-oda rángatnak, cibálnak buta elvárások?

 

Leéled életed, s elméd elteszik befőttnek.

sírba, mint romlandót tartanak számba.

 

Nem leszel más, mint múló pillanat,

ki nem érti miért van,

s a Föld nevű bolygón pár hatást azért csípőből itthagy.

 

S csak úgy elballag, tovább áll, mogorván, nem értve,

hogy életét céltalan hirtelen leélte.

Megnézi filmjét, s választ egy csillagot,

mit tudata célpontként újdonsült rászabott.

 

Majd újra, meg újra…

Rátévedsz megint egy végtelen útra…

Botladozni.

 

 

 

 

 

Létra

 

 

Felmásztam egy létrán,

Minden foka tükör.

Ahogy feljebb lépek

Egy-egy összetör.

De a szilánkjai,

ami bennem marad

nekem kell kiszednem

S mi marad?

Tapasztalat…

 

 

 

 

Magadtól menekülve

 

Magadtól menekülve,

félve önismeretlenségedtől,

más vállán lépdelsz előre,

 

Azén, ki kész téged

tisztán szeretni,

ki félelmeid tudatlan tüzét

szeretettel oltja ki.

 

Helyetted figyel,

féltőn, el ne ess,

saját kátyúidban hanyatt,

nem átlépve azt.

 

Ki tudja az életet,

a mindent ismeri,

A valóságból látva

gondjaid felfedi.

 

Mert ő is egy és minden,

mint mindenki,

kit ha más világa elfed,

önmagától megfosztva

a hatásokban szenved.

 

S mikor elfárad, tőled,

csodálkozol, nem értőn,

nem ezt vártad, hisz

ő a megmentőd.

 

Feloldozni magad szívtépő,

nemisvolt érzelmektől

neked kell megtenned, belátva:

az ő szava csak kulcs a zárba.

 

Mi önfelfedezésedhez vezet,

látni az életed, ami önismeret.

Észrevenni a csoda pillanatokat,

kiterjesztve figyelmedet.

 

Ha akarsz, tovább alhatsz,

de magadra is hathatsz.

A döntés erejével

falakat is bonthatsz.

 

Dönteni magadról,

kell merni,

ne csak próbálj másnak

látszat megfelelni.

 

Kereszteződésben te tudd,

merre kell menned,

ne más példája kell,

hogy legyen a térképed.

 

Az téged, mert nem tiéd,

csak vakon vezet,

nem illesztheted rá

saját életedet.

 

Ha önmagad belülről

nem tudod megismerni,

más ösvényén járva

az élet nem fog menni.

 

Legyen merszed élni,

mert csak magadnak élhetsz,

válassz saját utat,

s járd saját ösvényed.

 

 

 

 

Csend

 

 

Ülök a csendben

egy hang se rebben.

De mégis, olyan

gyönyör van ebben!

 

Könnyű a testem,

egy fátyol rebben.

Ülök vagy állok, ugyan!

Csak valóság szálok!

Majd hirtelen mindennel

eggyé válok!

 

 

 

 

 

Nem én írok

 

 

Nem én írok, ti is írtok

nem én iszom, ti is isztok

ha a vers oltárán megszomjaztok

 

Együtt vagyunk mi mindgyájan

egy nagy Egészként verselgetni

anyag szinten tetszelegni

 

hogy a hullám megérintsen,

s elrepítsen pihe-puha szárnyán

az öntetszelgés vad románcán…

 

 

 

 

Szerelemben létezni

 

 

Elvisz hozzád a véletlen öröm,

Hogy testünkbe forró szerelmet öntsön.

Érezzük kéjek lágy érintését

Irígylő szemek buta megvetését

 

Egymásnak élünk, önzőn szeretünk

Élvezet szinten mindent elveszünk

De túlnő az elme a testek nyögésén

Virágozni kezdünk a szerelem létén

 

Egymás szépségén, valódi énén

Tudatból fakadó kozmikus fényén

Meglátjuk egymást egyénnek, személynek

Nem csak egy hús-vér szerelemgépnek

 

Mit félthetek, nézhetek, várhatok, s érthetek

Már láthatok, hagyhatok, érezlek, s engedek,

Ha szeretlek, érzed, hogy tisztán csak

létezek?

 

 

 

 

Túl  a horizonton

 

Túl  a horizonton,

az események kósza kereszttüze mögött,

értelem értelmet vél, keres, talál magának.

Miértek sokaságában bóklászolva

ok-okozat labirintusban.

 

Az ész logikája

a kapott rosszt diktálja, s

vetíti ki az elme vetítővásznára.

De állj! Hirtelen egy szálon

a horizontok mögűl fakadva,

egy röpke pillanatra az értelmeket látom.

 

Már a leplezett rossz, csak mint kapu áll előttem.

Lehetőség fakad, rajtam áll: eldöntsem:

átlépve a kapun, meglátva az okot,

többé ezen kapun vissza nem fordulok.

 

Továbblépek, messzebb, kintebb régi önmagamból

lerázva, könnyebben, teremtett békjóktól

mikbe belecsúsztam, erőlködve, várva,

valami másra hallgatva: a vágyra?!

 

Létezzek a mának, világomban látva,

önmagam ismerve, nem hallgatva másra?!

Hiány nélkül, elégedetten, felemelve tudatosságom,

túl a horizonton, honnan már csak tisztán a valóságot látom?!

Vagy visszalépek, bele a labirintusba,

hol zsákutcák legvégén fejem falba verve

szédelgek, s fejest ugrok ismét

A vak vágyakkal teli életcél tengerbe?!

 

Hol egymást érik magam köré önként teremtett

fojtogató terhek, mik elnyomják a lelket.

S csak újra a holnapnak élek,

mit el sem érek?!

 

Jövőképek vágyálom illúziójában veszve,

számítva, vakon nézve, remélve.

Csak lenni idelenn, félálomban félve,

önmagam porában egy látszólagos létben?!

 

Döntöttem: belépek, át a kapun, mi kinyílt előttem,

mit létezésem alatt magam teremtettem.

S hagytam lakat alatt, mindannyiszor félve,

hogy egyszer beléphetek önmagam létébe.

 

 

 

 

 

Vagyok

 

 

Vagyok, aki vagyok

Aminek születtem,

néha sokat kaptam ,

néha meg elvettem.

 

Az, akivé váltam

még mindig az vagyok

akinek születtem

és az is maradok!

 

 

 

 

 

Veletek

 

Ha azzá, ki vagyok

érzéstekkel nem tennétek

láthatatlan pont lennék csak

magam körül.

 

Mihez hasonlanék,

ha körülöttem nem lennétek

határozatlanul volnék

önmagamban.

 

El ne engedjetek

ha már körbevesztek

legyetek az útjelzőim,

fogódzkodók, megmentőim.

 

Örök útitársak

a megnyilvánulásban

hadd ne magam kelljen

vitorlát bontanom

az árnyékvilágban!

 

 

 

 

 

Jó reggelt Kívánok!

 

Létvilágok korszakába

fénypengeként belevágva

merítesz az életekben,

az időben, a végtelenben

 

Néha-néha visszanézel,

elkapsz egy-egy pillanatot,

S a lelked látod benne,

Amint nyomokat  hátrahagyott,

 

Emlékezni, ha felejted

ki vagy, voltál, s leszel.

bármerre sodródsz

szüntelen megegyezel.

 

Minden változhat,

de van, mi oszthatatlan.

ott van mindig benned,

hogy megérezd  magadban.